Pfú, azt hiszem csak ma tudtam teljesen kipihenni ezt a mozgalmas hétvégét. Tesómnak volt az esküvője, ami brutálisan jó volt. Megpróbálom felidézni kicsit, hogy mi is volt, mert elég sok minden történt. A bővebben-re kattintva elolvashatod a hosszú beszámolómat. 

Kezdjük azzal, hogy szombaton délután kettőre mentünk Galántára, a Stop étteremben volt a lagzi és az esküvő előtti gyülekező a hátsó udvarában volt. Nagyon jól ki volt találva az egész dolog. Ahol a gyülekező volt, ott volt egy nagy park, és a parkban volt a kastély. Én kaptam meg a nemes feladatot, hogy vezessem a testvérem a gyülekezőhelytől a templomig. 

Mielőtt még elindultunk volna a templomba, volt egy búcsú mindkét félről. Tudjátok "elbúcsúzott" mindkét fél a szülőktől és testvérektől. Olyan megható volt az a rész. Már amikor odaértünk a gyülekezőhelyre és láttam, hogy jézusom, mennyi ember van itt, nekem ezek előtt kell állnom és vezetnem a tesóm? :l

Azt is tudni kell rólam, hogy egy évvel ez előtt az önbizalmam a zéró szint alatt volt, nem nagyon tudtam eddig sehol se tesztelni, hogy mennyire vagyok bátrabb a tömeg előtt, most hogy beismerem magamnak, hogy meleg vagyok. - viszont wow, azt hittem, hogy izgulni fogok, de nem. Megleptem magam is, mert olyan jó érzés volt, hogy annyi ember csak bámult engem, hogy "na, igen, az ott az Edina testvére". Semmi izgulás, heves szívverés, mintha egyedül lettem volna ott, simán, lazán és mindenféle bakis rosszlépés nélkül ment az egész. Semmi botladozás, meg ilyen hülyeségek. - Pure nothing!  Azért elég durva, hogy hogyan megváltoztatott engem az, hogy beismerem magamnak, hogy meleg vagyok. Sokkal kiegyensúlyozottabbak a mindennapok és megnyugtat a tudat is, hogy tudom hová tartozom. 

A búcsúztató után - amin szemrebbenés nélkül eltűrtem azt, hogy az a hatalmas tömeg engem bámult, amikor nekem szólt a búcsú - következett a templomba az út. Egyszerűen repülni tudtam volna a boldogságtól, hogy mindenki csak azt várja, hogy végre elinduljunk és az is nagyon tetszett, hogy én vezethettem a nővéremet. Gyönyörű volt a menyasszonyi ruhája, útközben autók tömege dudált ránk, gratuláció gyanánt. Amerre mentünk a városban, ott a tömeg csak gratulált. - itt is semmi botladozás, meg önbizalomhiány, semmi. Pedig annyi ember nézett minket egyszerre, hogy a tavalyi énem talán elsült volna ott élesben a szégyentől. - Utólag megdicsértek jó páran, hogy ennyire bírtam a dolgot, mert azért többnek is feltűnt a rokonok között, hogy I'm not that person anymore who I used to be. Hát igen, még ha tudnák, hogy azért, mert elfogadom magam olyannak, amilyennek születtem. Majd eljön ennek is az ideje!

Odaértünk a templomhoz, már ekkor repestem az örömtől, sőt miután bementünk a templomba. Leírhatatlan az az érzés, ami akkor töltött el! Helyet foglaltunk, of course legelöl. Akik ismernek, tudják, hogy (bármennyire is nem látszik) érzékeny típus vagyok, nem szégyellem ugyan azt sem, hogy képes vagyok sírni (kész faszság, hogy ezt egyáltalán van, aki szégyelli), úgyhogy kb. én voltam az, aki a legtöbbet bömbölt a ceremónián. Anyummal az élen mi ketten ott potyogtattuk az örömkönnyeinket. Olyan megható volt, amikor elhagzott az a bűvös IGEN és FOGADOM szó! Sírtam? - igen. Miért? - mert aznap elvesztettem egy részemet. Egy olyan részemet, amit mindig is hiányolni fogok. Azt a részemet, ami a példaképem volt, marad és lesz is. A részemet, ami nélkül képtelen lettem volna felőlni - a nővéremet. Ugyanakkor örültem annak, hogy egy olyan ember kapta meg ezt az elvesztett részemet, aki feltétel nélkül becsüli, szereti és tiszteli a nővéremet. Még azt is elmondom, ha valakit netán érdekelne, hogy azért is nézek fel a nővéremre, mert egy olyan erős személyiség, aki telibeszarja mérföldes távolságról, hogy ki mit gondol róla. Mindig kiharcolja az igazát. Barátságos, nagyszájú és lojális. Számomra nála jobb nővér elképzelhetetlen!

Az esküvő nagyjából egy órás volt. Amint kijött a templomból, elhalmozták virággal és gratulációval őket. Ezért a nővérem részét elvállaltam a barátommal, hogy átvesszük és betesszük a kocsiba. Megint csak jó érzés volt kiállni a tömeg elé és büszkén segíteni a virágokkal. A rengeteg virág leadása után elballagtunk a kocsihoz, ott leadtuk a virágokat és futótempóban vissza, mert még a közös kép hátra volt. Kicsit nehéz volt, mert a barátom magas sarkúban volt, de megoldottuk azért.

Vissza a Stop-ba! A szokásos tányértörős & söprős effektust eljátszották. A vendégek persze előszeretettel odamentek szétrugdosni a tányérdarabokat, úgyhogy volt röhögés nyakra, főre.   A hosszas söprögetés után kezdetét vette a lagzi! Mindenki gratulált még egyszer és helyet foglalt.  A főasztalhoz elég közel ültünk. Egy kicsikét belehúzok a tempóba, mert könyvet is tudnék írni  a lagziról, de vannak olyan dolgokat, amiket talán jobb lenne a feledés homályában hagyni. Bőségesen volt étel, gyümölcstálaktól kezdve, a nem tudom milyen húsokig. Finom volt minden! Mi középen ültünk a fiatalok asztalánál. Hozzánk, pontosabban velünk szembe ültették a férj unokatestvéreit. Annyira, de annyira bírom őket, hogy az valami hihetetlen! Én ültem az asztal szélénél, közvetlen közel a főasztalhoz, fél méter távolság volt közöttünk talán. Velem szemben ült egy Balázs nevű srác. Mikor először megláttam, hát, huh. Beismerem, nehéz volt levenni róla a szemem, mert nagyon, de nagyon jóképű. Első ránézésre 15-16 körülinek tűnt, de még csak 14. Eléggé magas, velem egy szinten van kb. Valamiért az önbizalom hiányos, vagy inkább a visszahúzódóbb fiúk jobban bejönnek nekem, amit egyébként magam sem értek miért. Mikor először megláttam, csak azt kívántam, hogy ne üljön közel hozzám, mert elvesztem mellette az eszem szó szerint.

Of course, hogy elém ült. - ezt már leírtam - Elég nehéz volt nem ránézni, vagy nem beszélni vele. Szinte reflexszerűen jött, hogy beszélnem kell vele, bármiről, még akár a cérnáról is, vagy az ajtóról. Feltétel nélkül muszáj hallanom a hangját. - definitely not in love - 

Rohadt nehéz volt poker face-t nyomni egész idő alatt, de muszáj volt. 

Történt, hogy a főétel evése közben egy rossz mozdulat miatt megdöntötte a boros poharat, aminek a tartalma egyenesen a kajámban landolt. - No, mondom, jól van, nem elég, hogy vissza kell magam fogni, még azt is el kell tűrnöm, hogy a legyökerező mosolya elbénított teljesen. Azért ehhez is kellett egy kis kurázsi, hogy itt is megmaradjon az a stabil poker face. Szegény annyira önbizalom hiányos az idegen társaságban, hogy néhol vannak rossz mozdulatai és megállás nélkül a telóját bámulja. Egyszóval megkukul tőle már. Megértem őt, mert én is ilyen voltam tavaly. A fiúk előtt mindig elgyengültem, nem volt semmi bátorságom. Csak a lányok előtt tudtam megszólalni, de ott aztán nagyon. Amíg felitattuk a terítőről a bort, addig próbáltam oldani a feszültséget, mert szegény úgy stresszelt, hogy az már engem zavart. Próbálom én is a kínos pillanatokat már csak poénosan felvenni és akkor nem kell szarságokon stresszelni. Régen olyanokon is stresszeltem, amiket rajtam kívül nem hiszem, hogy sokakat érdekelne. Felhoztam azt a viccet, hogy "nézd, sose ettem még vörös borral átitatott rizst és salátát, de azért a többi kajámat légyszi ne úsztasd el". Ekkor felnevetett egyet. Látni lehetett rajta, hogy a feszültéset sikerült feloldanom kicsit és közben az orra alatt mosoly is látszódott. De amikor megláttam azt a mosolyt, na mondom jól van. Ezt nem bírom már. Ismét hard poker face uralkodott el rajtam. Közben meg arról fantáziáltam, hogy milyen lenne vele együtt lenni. - I'm a disaster

Rengetegszer kijárt az udvarra, mert nem nagyon beszélt velünk, én meg nem akartam erőltetni. Számomra már a látványa is elég volt. Szar az önbizalomhiány, mert olyan erősen le tudja gyökerezni az embert, hogy lemaradnak a jó dolgokról is. A barátommal megterveztük, hogy elraboljuk a menyasszonyt, de fuccsba ment a terv, mert a férj nem hagyta magát. Hiába, egyszerűen nem tud lemondani a tesómról. Amiért becsülöm is! Azért a cipőjét sikerült ellopnom, így kiróhattunk egy jó kis büntetést.  Vagy inkább váltságdíjat, ha így jobban tetszik. Magasba emeltem a cipőket és büszkén mondtam, hangosan: "ha kell a cipő, akkor a férj kénytelen lesz felvenni az anyóst a hátára, körbevinni a teremben, majd azt kiabálni, hogy szeretem az anyósomat". Amekkora visítás ellepte ekkor a termet, az valami leírhatatlan, mindenki torkaszakadtából röhögött és rám nézett boldogan, mosolyogva. Kicsit moderáltuk a dolgot, arra, hogy egy szenvedélyes táncot kell eljárni az anyóssal a férjnek, amellyel kifejezi a szeretetét iránta. Röhögés 1010%-os volt már!  

Utálok táncolni és nem is táncolok, úgyhogy nem is táncoltam. Egyszerűen az nem az én műfajom. Én is kaptam egy kis büntetést a férjtől. Méghozzá pálinkát itatott velem, nem spórolt vele, csak úgy mellékesen megjegyzem. Csak tömte belém, hogy szenvedjek én is. Olyan 10 perc után - a már amúgy is röhögő görcsös hangulatot - felturbózta még jobban. Szó szerint visítoztunk a röhögéstől a barátommal az asztalnál. Annyi béna selfie készült, hogy huhh.  Meg minden szarságot mondtunk, amivel csak röhögtünk. Nagyon jó volt a hangulat, tetszett minden! És mivel még képet nem tettem ki magamról a blogra, ezért most teszek ki. Csak most, csak nektek. :3 A harmadik kép a lagzi után készült, amikor hazajöttünk. Kész csoda, hogy volt erőm egyáltalán nevetni még. Szó szerint fájt a szám a sok röhögéstől.  Ennyi lett volna ez a kis esküvő, holnap jövök majd újabb adagnyi beszámolóval, hogy hogyan is telt eddig ez a hét, mert volt néhány érdekes történés, amiket szeretnék kírni magamból. Bye!